Divény – Medvés Mara

ielőtt Alacs Demeter eltávozott volna az égiekhez, a felesége még megajándékozta őt egy leánygyermekkel. Ez a lányka azonban inkább a fiúkhoz volt hasonlatos. Az anyja hat teljes évig szoptatta. Mara egyedül élt az édesanyjával, s mindenféle kemény munkában olyan jól megállta a helyét, mint egy férfi. Szántott, vetett, megrakta a szénégető boksát, az erdőben fát gyűjtött. Csak hímezni nem bírt megtanulni. Igen bántotta, hogy senki sem hívja fonóba, tollfosztóba. Egy alkalommal, ahogy így elszomorodva ballagott az erdőben, Divény felől gyorsan közeledő, villámokkal terhes viharfelhőre lett figyelmes. Nem ijedt meg, hiszen a természet gyermeke volt, hozzászokott az ítéletidőhöz. Ömlött az eső, mintha dézsából öntenék.  Mara bőrig ázott, a forrásnál levetette vizes ruháját. Közben elállt az eső. A vihartól zavarossá vált forrásvíz hirtelen megtisztult, amikor Mara szép, karcsú termete tükröződött benne.  A víztükörben egy árnyékot fedezett fel a háta mögött – egy jól megtermett legény kapta a karjába, s mire magához tért a meglepetéstől, rá kellett döbbenie, hogy valami váratlan és gyönyörű dolog esett meg közöttük. Zöld koszorúja besározódott, hosszú, selymes haja kontyba csavarodott. A legmódosabb divényi legény, Kelemen, a juhnyájhoz jött ki, amely őszig kint legel, s nem sejtette, hogy mi vár itt reá.
Divény (Rajz: Lányi Sámuel; Metszet: Lenhardt Sámuel)

Csak úgy nevetett a szeme, amikor a lány nevét kérdezte. „Mara vagyok“ – s a legénynek azonnal eszébe jutott, hogy milyen hír járja róla: ő az a leány, aki nem tud szőni, fonni, még hímezni sem. Mara elkeseredve tért haza. Amikor a szíve alatt elkezdett növekedni egy gyermek, azt sem tudta, hová legyen szégyenében. Kelement ugyan megpillantotta a gácsi vásárban, de az gyorsan elbújt előle egy sátorponyva mögé. Egy hónap múlva azt üzente Marának, ha fia születik, eljön érte, és feleségül veszi, csak tanulja meg az asszonyi munkát. Egy újabb hónap elteltével virágos kendőt, hímes inget és egy új szövőszéket küldött Marának. Sírt is szegény minden áldott nap, amikor leült mellé, a vetélő minduntalan kiesett a kezéből. Egyre csak azon imádkozott, hogy fia szülessen. Úgy lehet, még a szövés is jobban megy majd azután. Ha elkészült, kihímezhetné Kelemennek keresztöltéssel. A falu is elfordult tőle, mint céda teremtéstől. Amikor kislánya született, Kelemen megüzente, hogy ne várja többé.  Az egyik éjjel a kislány csak sírt és sírt. Hiába kínálta oda a mellét, reggelre a gyermek már megkékült, kihűlt. Az anyja jajveszékelésére Mara fogta a tejeskancsót, és kiment az erdőbe. Az egyik domboldalon málna piroslott. Egyszer csak a málnabokrok között valami furcsa morgást hallott. „Jaj Istenem, medve!“ – sikoltotta kétségbeesve, és a málnás kancsó legurult a lejtőn. Valami gödörfélében egy anyamedve teteme feküdt, a kis medvebocs  odament a leányhoz, s a lábához törleszkedett. Sokáig nézte a halott anyamedvét, s az élő kicsinyét is. Az úgy sírdogált, mint egy kisgyermek, és mindenhová követte Marát. A sűrűben Mara egy sziklahasadékot fedezett fel, belépett a barlangba, s leült a hűvösbe pihenni. Letette a batyuját, mert abban már volt egy teli edény málna. A kis bocs halkan nyüszített a lábainál. A kezébe vett egy marék málnát, és odanyújtotta neki. A mackó prüszkölve fordította el a fejét. Ekkor Marának furcsa gondolata támadt: amúgy is égette a mellét a tej. Kikapcsolta az ingét, egy kis tejet csepegtetett a tenyerébe, és megkínálta vele a mackót. Jó, hogy a kezét nem ette meg! A mackó szívta a tejet mindkét melléből, amíg teljesen ki nem ürült. Amikor jóllakott, a lábaihoz kuporodott, mint egy kisbárány. „Édes Istenem, ha valaki így meglátna, ahogy a medvebocsot táplálom a tejemmel, az egész falu rajtam kacagna!“ Lopva körülnézett, azonban hazafelé mégis könnyebb léptekkel haladt. Üres volt a melle, már nem érezte fájósnak. Másnapra azonban ismét megtelt, égette őt. Mara fogta a kancsót, és visszatért ugyanarra a helyre… Sok málna termett azon a nyáron. A lány a divényi vár konyhájára hordta. „Csak hozzon minél többet, Borbála asszonynak igen kedvére volt  tejszínnel és nádmézzel“ – biztatta a szakácsné. Mara felsóhajtott. Hiszen, ha tudnák, hogy mivégre megy az erdőbe, úgy lehet, még a málnáját sem vennék meg. Ahogy ott lépked a sziklahasadék felé, egy vaddisznócsalád morgott, fújtatott a közelében. Félresöpörte az avart a  sziklahasadékról, és gyorsan besurrant. A medvebocs békésen szundikált. Mara kibontotta a keblét, és pár csepp tejet préselt a tenyerébe. Egyszer csak hangokat hallott. Vadászok! – villant az agyában. Még csak arra sem volt ideje, hogy összekapcsolja a ruháját, amikor a résen egy ismeretlen férfi feje kandikált be, és rákiáltott: „Saját tejével szoptatja a mackót, ha-ha-ha!“ Hamarosan a széles környéken szállt a híre, hogy mivégre is málnázik annyit az erdőben. A barlangot, ahol a kis bocsot táplálta, Medvés Mara barlangjának nevezték el. Kristályos mészkő alkotja, és Szlovákia legjelentősebb barlangjainak egyike. Divény község kataszterében található. /Hana Košková nyomán/