Kékkő vára – Balassa kapitány kincse

áncra verve vánszorgott szegény kicsi Pista, sok más fiúgyerekkel együtt. Török katonák kísérték az eleven zsákmányt. A kislegény azonban még a láncoknál is nehezebben cipelte árvaságát: a törökök kiirtották az egész családját. Hová legyen egymagában egy hatesztendős fiúcska? Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a törökök fejvesztve menekülnek.
Kékkő vára (Rajz: Lányi Sámuel; Rytina: Lenhardt Sámuel)

Csupán a legnagyobb termetű maradt a kis rabok mellett, és szállt szembe a szép szál vitézzel, aki úgy tört reá pompás paripáján, mint a förgeteg. Mire a serege utolérte, élén az egyik elrabolt gyermek apjával, már  vége is volt a csatának. A kétségbeesett apa magához szorította gyermekét: a fiú először látott igazi élet-halál harcot. A gyerekek a szabadulásukért hálálkodtak, a csapat éljenzett.  „Maga az ég küldte a szabadítónkat!“ – gondolta a kicsi Pista, és elhatározta, hogy élete végéig követni fogja a vitézt. A katonáktól megtudta, hogy a hőse nem más, mint Balassa Bálint, a híres törökverő, Balassa János fia. Éppen Lengyelországból tért haza, hogy tisztára mossa a nevét, s bizonyságát adja, hogy nem felségáruló, amint azt ellenségei állítják. Ha újra elnyeri Miksa császár bizodalmát, visszakaphatná számos birtokát, köztük Kékkő várát is. A kicsi Pista felnőtt, meglett, harmincéves férfi lett, és mint katona, sok mindent megélt Balassa Bálint kapitány kíséretében. Most is mellette áll, Mátyás főherceg Esztergom alá vonuló, ötvenezres hadseregében. A török igencsak befészkelte magát ide az elmúlt ötvenegy évben. Ez volt az első nagy ütközet Esztergom felszabadítására. Az ostromló sereg sikeresen áttört egy kis falszakaszt a Budai bástya és a Hévízfürdő között. Erre a veszélyes helyre csak önkénteseket mertek küldeni. Nyolcszáz vitéz jelentkezett a feladatra. Vezérnek azt a Pálffy Miklóst jelölték ki, aki harci dicsőséget leginkább a dicsekvéseivel szerzett. Május 19-én a kürtök megadták a jelet a támadásra. Balassa katonáival a sereg élén, a feje felett hófehér zászló, a bibliai Dávid király képével. A zászló másik oldalán a Balassák címere és a költő Balassa Bálint jelmondata: „Éltünket, amivel a sorsnak vagyunk adósai, fordítsuk a haza javára!“ Kétezer török  védő állt a falakon, alattuk nyolcszáz ostromló.
 
Fellángolt a harc pokla. Egy szűkös áttörés előtt hamarosan mintegy kétszáz halott feküdt, és szanaszét még számos sebesült. Balassa kapitány már a tizenkettedik törököt vágta le, de golyó még nem találta, egy karcolás sem érte.

Képeslap a kékkői várról

Odafenn a falakon eszeveszetten üvöltötték: „Öljétek meg azt a gyaurt, arany talizmánja lehet!“ Kara Ali bég azt kiáltotta: „Aki levágja, kérhet bármit, megkapja!“ E pillanatban Kara Ali béget golyó találta el lentről, épp a homloka közepén. A pogányok kétségbeesésükben éktelen ordításba fogtak, s erre az ijedős Pálffy visszavonulót fújatott. Balassa megfordult, nézte, mi történik, s ekkor török golyó lőtte át mindkét combját. Katonái – testükkel védve vezérüket – a táborba vitték, sátrába fektették. Hamar felcsert hívtak hozzá, és térden állva imádkoztak felépüléséért. Amikor a sebesült magához tért, a hűséges Pistát szólította magához: „Testvérem, nehéz harcok várnak reánk. A fegyver-zetre pénz kell. Menj Kékkőre, az már szabad.“ Ujjáról levonva a gyűrűt azt mondta: „Mutasd meg ezt a gyűrűt a várnagynak, hogy tudja, én küldtelek, adja ki a kincsemet a föld alól, s te hozd el nekem.“ Majd látva a szomorúságot Pista szemében, e szavakkal biztatta: „Mire visszatérsz, már meggyógyulok, s együtt folytatjuk a harcot.“ Nehéz szívvel vált el Pista szeretett urától. Nem is sejtette, hogy küldetését nem teljesítheti. Kékkő várában már nem volt kinek megmutatnia a gyűrűt, a várnagy akkorra már eltávozott az élők sorából. A kincsről senki sem hallott. Tizenegy nap múlva már ismét a táborban volt, de elkésett! A halál éppen aznap, 1594. május 30-án, estefelé ragadta el a vitéz Bálint urat. Pista összetörten esett térdre, s imádkozott a megholt lelki üdvéért társaival együtt. A csatamező felett csudaszép sólyom jelent meg, majd eltűnt a messzeségben. E naptól fogva minden esztendőben, egy májusi éjjelen leszáll Kékkő várába egy sólyom, mellén rubinnal ékesen.  A bástyán már várja őt egy öregember. A fenséges madár az agg férfiú kinyújtott karjára ül, s az némán lépdel vele a vár föld alatti folyosóiba, melyekbe hajdan a török rabokat zárták. A kis Bálint az előkelő foglyoktól itt tanult török nyelvet, olyat, amilyet a szultán udvarában is beszéltek, sőt dalokat is… Egyre mélyebbre érnek, s egyszer csak feltárul előttük a föld alatti kincseskamra ajtaja. A sólyom az öregre néz, háromszor bólint, majd ugyanezen az úton visszatérnek a felszínre. A föld mélye felmorajlik, majd minden elcsendesül. Három kört ír le a sólyom a vár fölött, és repül, repül, alatta erdők susognak, a hibbei templomtornyon kicsit megpihen, majd üdvözlik őt a liptói havasok, az éneklő hegyi patakok, a sólymok útjai. Így száll minden évben. Őrzi a kincset. /Írta: Šoóšová Eva/