A somoskői szalmakatonaság

ossz hírek terjengenek a pogány törökökről. Annyian vannak, mint a vadlibák, vagy mint a falánk sáskák. Véres áradatként foglalják el az országot. Eljut a hírük a békés Somoskőre is, és olyan történik, ami azelőtt soha: a vár ura félreteszi kedves elfoglaltságát, a vadászatot, megragadja vitéz nagyapja kopjáját, pajzsát, és leghűségesebb szolgájával, Andrással Ajnácskő alá mennek. Ott aztán volt török elég, nyüzsögtek, mint a lódarazsak. Egy, a várból kilőtt nyílvessző eltalált egy lovat, egy másik a lovasát. Félrehúzódott a török, hogy bekötözze a sebét. Egyszeriben előtte termett Somoskő ura, s a kopjája befejezte, amit a nyílvessző elkezdett. A török katona sisakját kopjahegyre tűzte: „Micsoda gyávák, még csak nem is védekezett…“ Estefelé már Somoskőnél járt a két lovas. A vár ura Andráshoz fordult: „Ünnepséget kellene rendezni a fogadásomra – győztes csatából nem való csöndben hazasurranni.“ Perceken belül már mindenki talpon volt a várban, kezükben fáklyákkal buzgón kiáltoztak vitézlő uruk dicsőségére.
A várrom metszete – XIX. század (www.obnova.sk)

Ő azonban elégedetlen: az életét kockáztatta értük, az ellenséggel hadakozott, s ezek még az ünneplő ruhájukat sem vették fel… Ez a sisak egy bégé volt, akit maga a pogány szultán küldött, amikor meghallotta a bevehetetlen Somoskő hírét. Amint a bég megpillantotta őt, száz török mögé bújt, ezer janicsárt uszított reá. De az ő sasszemét nem kerülhette el! Dicső tettét örökké emlegetni fogják az emberek! A vidám mulatságot egy követ zavarta meg. Rossz híreket hozott: Ajnácskő elesett, Várgede végveszélyben. A füleki vár ura kér segítséget: ha elesik Fülek, odalesz Somoskő is, hangzik a kérés. A török túlerőben van. Somoskő ura segítséget ígért a követnek, ám amikor a nehéz várkapu becsukódott, már csak legyintett: „Nem megyünk sehová. Mindenki segítsen magán, ahogy tud!“ Megparancsolja, hogy a jobbágyfogatok fele követ szállítson a várba, legyen mit a törökre görgetni, és persze tüzifát is, hogy tudjanak szurkot főzni, amit ugyancsak a török fejére szántak. „Mint első lovag, tudom, mit kezdjek velük. Amelyik kezem nyomán földre esik, azt agyonveritek.“ Az emberek azonban rossz híreket kapnak, a török nem ismer irgalmat! Nem kímél az sem öreget, sem fiatalt. Másnap reggel újabb követ érkezett, pecsétes levéllel: „A felső-magyarországi bányavárosok nagyságos császári kapitányától“, mutatja az írást. A vár ura tisztelettudóan fejet hajt. „A török nem kaphatja meg a bányavá-rosokat“ – magyarázza embereinek. „A bányákban aranyat, ezüstöt, rezet fejtenek, az aranyból, ezüstből pénzt vernek…“ Mindjárt a követ előtt kiválogatja a legrátermettebb férfiakat. Kiosztatja nekik a lándzsákat, felsorakoztatja őket. Egyik sem marad otthon, mind mennek a bányavárosokba, hiszen nem szeretné megrövidíteni ő császári felségét. A követ csak a szemét mereszti: ilyet még nem látott, hogy ilyen vészterhes időkben valaki teljesen megfeledkezzék a saját vára védelméről. Hamarosan újabb követ jön Somoskő felé, egy jobbágy, akit a füleki várkapitány küldött figyelmeztetésül a várakba és a jobbágyfalvakba. „Jön a török!“ – kiáltja a mezőn dolgozó embereknek. A várúrnak elmeséli, hogy a törökök nem indulnak Zólyom ellen, hanem szétszóródtak a környéken, rabolnak, fosztogatnak, rabszíjra fűzik az embereket, ide is elérnek, a somoskői oldalra.

A somoskői vár fényépe – a XX. század első harmada (www.obnova.sk)

„Csak jöjjenek!“ – legyint a vár ura. Somoskőben mégiscsak ő az úr, vitézlő elődök hősi ivadéka! Összehívja a faluból a férfiembereket, már akik még otthon maradtak: öregek, sánták, félvakok, siketek. Jajveszékelésük és kétségbeesésük megharagítja a nagyságos urat. Megparancsolja, hogy szedjenek össze minden ócska rongyot a várban, és tömjék ki szalmával. A szalmabábokat, mint várvédőket,  az ablakokba, a lőrésekbe, és a bástyákra állítják, puskák helyett kormos végű botokat dugdosnak ki mellettük. „A török pogány, ezért ostoba“ – magyarázza a nagyságos várúr. Később azonban már ő sem marad a várban. Leghűségesebb szolgájára, Andrásra bízza a védelmet. Megparancsolja neki, hogy két puskával fogadja a törököt, megállás nélkül tüzeljen rájuk. Ő maga maradék darabontjaival a szemközti erdőcskébe húzódott, hogy onnan kísérje figyelemmel az ütközetet. Látja az özönlő török hadat, ahogy a várkaput döngetik, létrákon és fatörzseken másznak a falakra, feldöntögetik a szalmakatonákat, ordítoznak, üvöltöznek – s erre elégedetlenül csóválja a fejét: „Ej, be lassú ez az András…“ Szablyáját a feje fölött tartva a törökök közé veti magát: „A császári felségért!“ – kiáltja. Pandúrjai csak úgy iszkolnak a vissza az erdőbe. Már tíz török is forgolódik a nagyságos várúr körül, vágják, aprítják, mint a legénykék játék közben a száraz fatuskót. Eközben a törökök a félelemtől reszkető Andrást is megtalálják az egyik pincében, két puskával egyetemben. Rögvest a bég elé vonszolják, aki azonban nem engedi kivégezni. „Hagyjuk csak meg, mint az ostobaság mintaképét. Kár, hogy az ura nem maradt meg, mindkettőt elküldhettük volna a szultánnak.“ /Ján Domasta nyomán/